Herend Porcelán

Megrázó vers győzött a Quasimodo költőversenyen

Huszonöt éves a Salvatore Quasimodo Nemzetközi költőverseny és költőtalálkozó, ahol a győztesek idén is Herendi díjakat vehettek át.

A jubileumi rendezvény díjait tegnap a Szent Miklós hajón ünnepélyes keretek között adták át a győzteseknek. Idén kétszáz költő négyszáz verssel nevezett a versenyre.

A Salvatore Quasimodo-díjat idén Kálnay Adél kapta Ami marad című verséért. A József Attila-díjas író édesanyja haláláról írt megrázó költeményt. Különdíjat kapott Zsávolya Zoltán John Keats Rómába indul című verséért. A nagylélegzetű vers egy időutazást elevenít fel a térbeli út jelképe mögött – állt a laudációban.

Életműdíjat vehetett át Tolnai Ottó Kossuth-díjas, szerbiai magyar író, költő, műfordító, akivel a pénteki irodalmi matinén hosszabban is beszélgettek.

A Nemzetközi Életmű-díjat Nádasdy Ádámnak új Dante-fordításáért ítélte a zsűri. Laudációjában Sárközy Péter, a Római La Sapienza Egyetem nyugalmazott tanára elmondta, hogy Nádasdy Ádám új magyar Isteni színjáték-fordítása az új magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb műfordítói teljesítménye.

Megosztjuk Önökkel a győztes verset:

Kálnay Adél

Ami marad

 

A kezét látom, mindig a kezét,

elgörbült, bütykös ujjait,

a pergamen bőr alatt

tekergő kékeslila eret, s

érzem, kissé nyirkos,

hűvös a tenyér,

nem szorít már,

nincs benne erő.

Fogom, csak fogom és

dörzsölöm és kulcsolom

a lanyha ujjakhoz az ujjaim,

nézem a csuklót,

a ráncos kézfejet,

igen, lüktet, dolgozik

még a szív, istenem,

mire képes, milyen

elszántsággal élteti

még a testet, ami

élni már nem kíván.

Tudtam, hogy egyszer

eljön ez, hogy lesz ilyen.

Az ész mindent tud,

az ész mindent elfogad.

Csak a … mi is?

Ami nem ész, az lázad,

az omlik össze.

Még nem sírok,

az sokkal később lesz,

most erősnek kell lenni,

mondom, el kell engedni,

segíteni, hisz ez jár neki,

a kölcsön visszajár,

ő is segített érkezni,

ő is, ő is, ő is . . .

A kezét látom, mindig a kezét,

meg tudsz szorítani, kérdezem,

s igen, ért engem, megteszi,

gyöngén, szinte észrevétlen,

itt van még, tud rólam,

de dolga van, végig kell

csinálni ezt az utolsót,

s ő mindig mindent

annyira jól akart . . .

Órák telnek el, s a kéz

még mindig él, van lüktetés,

van apró moccanás,

néha mintha már nem,

de aztán mégis.

Jaj, meddig tart ez?

Az ész szelíden sürgeti,

csak bátran, no,

csak ügyesen . . .

Az ember már

eléggé felnőtt ehhez,

mondhatnám öreg,

biztatom magam,

vannak, akik már az

én korom sem élték meg,

nemhogy kilencvenet.

Ez persze, mindegy most,

nem is számít, csak

össze-vissza jár az agy . . .

A kezét látom, mindig a kezét,

vén fa gyökerei erőtlen ujjai,

makacsul akaszkodom közéjük,

kulcsolódjunk, fonódjunk,

váljunk eggyé megint . . .

Átvillan, hogy nem

fogtam eleget, hogy

bármennyit fogtam, kevés . . .

Jaj, hogy kell ezt,

hogy kell ezt végig. . .

Megint csak magamra

gondolok, s mérgelődöm,

önző vagy, mondom,

anyád most megy el,

ez nem a te pillanatod,

ne sajnáld magad,

ez az ő nagy pillanata,

a távozásé, a szabadulásé,

mit is tudna kezdeni már

ebben az elkopott ruhában,

ebben az összetöpörödött,

használhatatlan testben,

amiben szemtelenül és

hiábavalóan kering az

egyre sűrűbb, sötét

anyag, s pumpál az

érzéketlen szív, ez

a makacs izom.

A kezét látom, mindig a kezét,

s látom, végre elernyed,

abbamarad az ostoba lüktetés,

s innentől csak a csend,

csak a rend, ahogy

lennie kell,

az marad.

Ossza meg másokkal is…